Anyukámnak...

...............aki ma lenne 46 éves.

"Leállt a szív, mely értünk dobogott,

Pihen a kéz, mely értünk dolgozott.

Számunkra te sosem leszel halott,

Örökké élni fogsz, mint a csillagok."

4. éve

Amíg ma emberek, gyermekek százai, sőt ezrei ünnepelnek az én szívem csendben fájón sajgott, és sajog. Míg mindenkinek csak hoz és hoz a Télapó tőlem egyszer régen valamit elrabolt. Mintha csak tegnap lett volna 2004. decembere, mintha csak most tettem volna le a telefont, és sírtam volna át a napokat. Életem legrosszab, legfájadalmasabb napja volt, 2004.december 6-án hajnali 5 felé az a kedves ősz hajú és szakálú ember elvette tőlem a számomra legszeretettebb embert, aki azóta is nagyon hiányzik, AZ ÉDESANYÁMAT. A legjobban az fáj, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőle, hogy szinte sosem mondtam neki, hogy szeretem...stb és már sohasem pótolhatom eme hiányosságaimat. Szintén rossz érzés, hogy nem láthatta soha az unokáját, pedig imádta a gyerekeket.

Így számomra ez a nap a poklot és mennyeket is jelenti. Egyfelől repes a szívem mikor a gyermekemre nézek, és látom az örömöt és a boldogságot kicsiny szemeibe, másfelől gyászolom azt az embert aki ugyanilyen szeretettel vett körül engem ahogy én most a lányomat. Azt hittem idővel talán múlni fog az érzés és kevésbbé fog fájni ez a nap, de tévedtem. Vagy kevés volt ez az idő ami eltelt, vagy sosem fogom már többé felhőtlenül élvezni ezt a napot.

Szabó Magda: Elégia
Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én,
Hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
Hogy föld alatt a hazád és a házad,
Ugyan, hogy érteném.

Hogy higgyem el, hogy a lángjaid kihűltek,
És ellebbent könnyű leheleted?
Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
szelíd szíved szapora lüktetését,
S ha száradó torokkal elkiáltom,
Egyetlen birtokod a világon,
Ártatlan nevedet,
Hogy soha-soha nem jön felelet????

Anya kedvenc filmje és zenéje, mely a temetésen is szólt:

Temetőben

Mivel a halottak napját Pakson töltöttük kedden pótoltuk az elmaradást és kimentünk a temetőbe az én családomhoz. Vittünk virágot anyú és a nagyapám sírjára. Liza akarta a virágot vinni és ő tette a sírokra is. Olyan kis aranyos volt ahogy mondogatta viszünk virágot a nagymamának a sírjára. Egyszer azért megfagyott ereimben a vér, mert kis cserfeském szerette volna megtartani a virágokat és mikor mondtam neki, hogy de hát a mama sírjára kell tenni akor azt mondta: "Kell Lizának is virág a sírjára." Ezt olyan rossz volt hallani még akkor is ha nem értette miről beszél.

Mindenkiért egy egy gyertya égjen...

"Mily gyorsan elszállt ez a pillanat!

Fénytelen szemeid lehunytad.

Kezed kezemből kicsúszott,

Arcod megnyugodott, így búcsúzott.

Nem Félek!

Lelked remélem békére talált,

S Te már a menyekből vigyázol Ránk!

Soha nem felejtünk, szívünkben szeretünk,

S örökkön-örökké emlékezünk Rád!"