A hétfői bölcsikezdés nem volt zökkenőmentes, de nem is vártam mást több hetes kihagyás után. Sírás, nyűgösség, majd viszonylag hamar belenyugodott a megváltoztathatatlan ténybe, megint visszatértek a reggeli koránkelős, nem akarok bölcsibe menni hisztis reggelek. Tegnap már azt mondták nem is volt anya utáni sírás. Ellenben másféle sírás volt, kiderült ugyanis az én kis imádott lánykám akkor fakad a leginkább sírva a bölcsiben, ha valaki (másik gyerek) közelít hozzá amikor játszik. Még mindig nem akar társasági életet élni, és a gondozó nénik szerint ez normális. Hát nem tudom, néha elnézem a többi gyereket akik együtt építenek, játszanak és arra gondolok miért csak az én lányom az ilyen. Mikor fog megváltozni? Nem hagy-e valamilyen nyomot ez a magányosság a kicsi lelkében? Biztos, hogy normális jelenség ez? Vajon meddig, hány éves korig normális ez az elkülönülés? De választ sosem lelek a bennem kavargó kérdésekre. Reménykedem, hogy mire szeptemberben bekerül az oviba megváltozik, ha nem is teljesen, de talán kicsit nyitottabb lesz mások felé.
1 megjegyzés:
Én biztos vagyok benne,hogy így lesz. Mire oviba kerül,simán élvezni fogja a társaságot,ez nekem már megint csak az bizonyítja,hogy ekkora gyereknek nincs szüksége feltétlenül gyerektársaságra. Tudom,hogy nálatok más a helyzet nem is azért írtam....
Megjegyzés küldése